A kelet-európai szkíta műveltség kora. (→ 800–600) A minden bizonnyal óiráni nyelvet beszélő szkíták a Fekete-tengertől északra elterülő és a Kubán-vidéki steppéken éltek, de uralmuk alá hajtották a környező népeket is, amelyek ­szállás­területére is kisebb számban beköltöztek, többek között az Alföldre is. Igen tagolt társadalomban éltek, feltehető, hogy létrejött náluk a nomád típusú államiság is. Fejedelmeik és előkelőik sírjai fölé hatalmas halmokat emeltek (Csertomlik, Szoloha, Tolsztaja Mogila stb.). E rendkívül gazdag mellékletekkel ellátott sírokat ­általában már a ­régebbi időkben ­kira­bolták, de még a megmaradt leletek is az ún. állatstílusban ­fogant szkíta ­ötvös­művészet páratlan gazdagságát szemléltetik. A szkíták ugyan alapvetően nomádok ­voltak, de számos népcsoportjuk földművelő volt, jelentős mennyiségű ­gabonát szállítottak a görögöknek. Sok nagy alapterületű, földsáncokkal és árokkal körülvett erődített településük, a Dnyeper torkolatánál pedig valóságos – nomád jegyeket viselő – városuk is volt. Területüket Kr. e. 300 és 200 között a ­keletről jött szarmaták foglalták el, ezt követően a szkíták nagy része a Krím félsziget steppei területeire menekült, s itt egészen Kr. u. 300-ig fennmaradtak, itteni ­fővárosuk Neapolis volt. Történelmük, életmódjuk és hitviláguk sok részletét a ­tör­ténetírás atyja, a görög Hérodotosz (kb. Kr. e. 484–426) műve őrizte meg az utókor számára. (A középkorban az ­európai történetírás egyöntetű felfogása szerint minden keletről jött nép [hunok, avarok, ­ma­gyarok] Szkítiából indult nyugati ­vándor­útjára. Ezt a nézetet veszi át a magyar Anonymus [→ 1210 körül], Kézai Simon [→ 1282–1285 körül] és a későbbi krónikaírók is. Innen táplálkozott később a magyarok szittya eredetének tudálékos elmélete is, amely a hun eredet mítoszával fonódott egybe.)