A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  A harinóival (→ 350–600) sok vonásban rokon vanvizdinói műveltség kora a Vicsegda és a Pecsora folyók vidékén zürjénföldön. Ennek kialakulásában is igen fontos szerepet játszottak a délről érkezett nomád közösségek, amelyek jellegzetes halmos temetőik hagyományát egészen 700-ig megőrizték. Lassanként azonban átvették a helyi hagyományokat és beolvadtak a számbeli többségben lévő itteni népességbe. Utódaik kétségkívül a zürjének. | Az Ob–Narim folyó vidékén a narimi szölkupok elődei élnek (rjolkai régészeti műveltség). | Az Irtis alsó és középső szakasza mentén a főként obi-ugor népiségű potcsevasi régészeti műveltség kora. (→ Kr. e. 500–Kr. u. 500) | A kutatók által meglehetősen bizonytalanul keltezett baskíriai bahmutyinói régészeti műveltség kora a Káma–Bjelaja vidékén. A szakirodalomban felmerült, hogy az itteni ősmagyarság hagyatéka lenne, ez azonban nem igazolható. | A Baskíria középső részén elkülönített turbászli régészeti műveltség kora. Névadó temetőjében (Novie Turbászli) a sírok egy része fölé kisebb halmokat emeltek. Népessége valószínűleg a szarmaták utóda lehetett. 700 után egy részük a kusnarenkovói lakosságba olvadt, így az ősmagyarság része lett. (→ 550–750) | A Volga és Káma egybeszakadásának tágabb körzetében elterjedt imenykovói régészeti műveltség kora, amelynek jellemző vonásai (hamvasztásos temetkezések, megtelepült földművelő életmód) erősen különböznek e vidék szomszédos régészeti kultúráitól. Lakosságának nyelvi hovatartozása ugyanúgy ismeretlen, mint 700 utáni sorsa. Időrendi helyzete is vitatott. Késői temetőikben megjelennek a vázas temetkezések is, sőt részleges lovas temetkezések is előfordulnak. Újabban feltételezik, hogy szláv nyelvű népessége a nyugati csernyhovi és zarubinci kultúrák területéről vándorolt a hun invázió nyomán keletre, majd innen a Dnyeper-vidékre költöztek volna 700 után. E kalandos elméletnek azonban igen kicsi a valószínűsége. László Gyula a műveltséget az ősmagyarok hagyatékának vélte, minden bizonyítás nélkül. | A Káma-vidéki harinói műveltség kora. A folyó felső szakaszánál, Perm tágabb körzetében terjed el, nagyrészt a korábbi gljagyenovói kultúra területén. 300–400 között indul el a hunok által kiváltott első nagy népvándorlási hullám, amely nemcsak keletről nyugatra tartott, hanem jó néhány pusztai állattartó népcsoportot a steppevidék elhagyására is kényszerített. Ezek a gyéren lakott északi erdős övezetbe menekültek, többek között a Káma folyó völgyébe. E menekülő állattartók sokféle nyelven beszéltek, a régészeti nyomok alapján ítélve ide főként a dél-uráli steppék szarmatái és a nyugat-szibériai steppe és ligetes steppe ugor csoportjai érkeztek. Bizonyára közülük kerültek ki a harinói kultúrát létrehozó jövevények is, akik állattartással és földműveléssel foglalkoztak, elhunytjaik sírjai fölé kis földhalmot emeltek. A helyi lakosság egy része északra menekült előlük, a helyben maradottakkal az idők folyamán egybeolvadtak. A műveltség időszakában délről és keletről újabb népcsoportok vándoroltak ide. A 6. században nagy területekre vándoroltak szét, a későbbi lomovátovói és nyevolimói műveltség létrehozói. (→ 600–800/850, 600–1000) | A pjánobori műveltség (→ Kr. e. 300 – Kr. u. 300) népessége a Vjátka-vidékre (azelinói műveltség) menekül a Káma mellől. Földművelők, illetve állattartók voltak, fémművességük is fejlett, az egyik temetőjükben szerszámaival eltemetett kovács sírjára leltek. Az azelinóiak később szerepet játszottak a votjákok (udmurtok), valamint a cseremiszek (marik) kialakulásában. (Az újabb feltárások-kutatások alapján az is feltételezhető, hogy a Volga és Káma egybeszakadásánál már időszámításunk kezdetekor kialakulnak e műveltség jellemző vonásai – előfordulnak például részleges lovas temetkezések –, s innen e népességet az ideérkező imenykovóiak szorítják ki 370–400 körül.) (→ 400/500–700) | Az Ob alsó szakasza körzetében létrejött alsó-obi műveltség kora, az uszty-poluji kultúra folytatása. (→ Kr. e. 500 – Kr. u. 200) Halász-vadász népessége főként obi-ugor volt, de előfordulhattak területein más népcsoportok is. | A Káma felső folyásának vidékén (Perm tágabb körzetében) elkülönített, ún. gljagyenovói régészeti műveltség kora. Legszembetűnőbb vonásai a rengeteg csontot és tárgyat tartalmazó ún. kosztyiscsék (csonthalmok), amelyek többnyire erődített települések helyén létesültek. Ma már kétségtelen, hogy ezek ősi áldozóhelyek voltak. Az állatcsontok közt talált embercsontok az egykori emberáldozatok nyomai. A kultúra népessége állattartással és irtásos-égetéses földműveléssel foglalkozott, halottait nem hamvasztotta el, a sírokba mellékletet nem tettek. A műveltség a Kr. u. 300–400 közötti időszakban szűnik meg, amikor délről jelentős – bizonyára ugor és szarmata eredetű – népcsoportok érkeznek ide a népvándorlás első hullámaként, s a helyi népesség nagy része északabbra vándorol. (→ 300–500) |