A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  A pjánobori (másképpen: csegabdai) műveltség kora a Káma alsó szakasza mentén. A műveltség a kora vaskori ananyínói műveltségből (→ Kr. e. 800–200) származik. Népessége a permi finnugor nyelv egyik dialektusát beszélte, földműveléssel és állattartással foglalkozott, falvakban, ill. erődített településeken lakott. A Kr. u. 300 körüli évtizedekben a déli nomádok támadásai miatt a lakosság jelentős része elhagyta lakóhelyét és a Vjátka folyó völgyébe költözött. (→ Kr. u. 300–500) | Kr. e. 4. századra keltezhető az 1990-es évek végén a dél-uráli steppén, Orenburg közelében feltárt, ugyancsak rendkívül gazdag mellékletű filippovkai szarmata halomsír. Az arany- és ezüsttárgyakban bővelkedő mellékletből különösen figyelemre méltóak az eddig páratlan szarvasszobrok, amelyekből 26 darabot találtak. Fából faragták ki az állatok alakját, majd vékony aranylemezzel fedték azok felületét. A filippovkai ötvöstárgyak átmeneti stílust képviselnek az európai és a paziriki emlékek között. | Erre az időre keltezhető a Balhas-tótól délre, Dél-Kazahsztánban feltárt Isszik nevű kurgánban lelt rendkívül gazdag szaka temetkezés is. Az egykori nomád fejedelmet arannyal gazdagon ékesített ruhában temették el. (Ezért kapta a szakirodalomban az „aranyember” nevet.) A sírban lelt ezüstcsészén rovásszerű, viszonylag hosszú felirat van, amit azonban még nem fejtettek meg. | Az Altaj hegységben feltárt, ún. „fagyos kurgánok” kora (Pazirik, Ak-Alaha). A magashegyi klímaviszonyok miatt a fából készült sírkamrákba befolyt csapadék megfagyott, s a rövid nyarak idején nem olvadt fel, így a sírokban lévő szerves anyag is megőrződött. Megmaradtak az ún. állatstílusban fogant fafaragványok, a rátétdíszes, pompás nemezszőnyegek, az emberek és lovak tetemei, jól láthatók az ősi tetoválások. Itt tárult fel először az egykori nomád előkelők sírokba mentett hihetetlen gazdagsága, a korabeli művészet remek alkotásainak teljes skálája. Az egyik paziriki sírban a temetési szekér darabjait is meglelték. Az egykor itt élő ázsiai szkíták halottaikat a téli szállásaik környékén helyezték örök nyugovóra. | Hérodotosz nevezetes történeti művében (IV, 22) a szkíták szomszédságában megemlíti a jürka nevű népet is, amely az erdőkben lovon, kutyával vadászik. A magyar történeti irodalomban e népet többen az ugorokkal, vagy egyenesen az ősmagyarokkal azonosították, mivel az orosz középkori források a vogulok és az osztjákok lakóhelyét Jugrának vagy Jugriának nevezték, s néha ezzel a névvel illették a korabeli Magyarországot is. Ez utóbbi név azonban nem fordul elő a forrásokban a Kr. u. 11. század előtt, ezért aligha azonosítható a Hérodotosz által említett névvel. | Az Ob–Tom–Narim folyók környéki erdős-mocsaras területeken kialakult kulajkai régészeti műveltség kora, amely később óriási területeken terjedt el a Felső-Ob, a Felső- és Középső-Irtis, Baraba és az Alsó-Ob vidékén. Népességét a kutatás főként ősszamojédnak véli, de peremterületein más népcsoportok, elsősorban az obi-ugorok elődei is élhettek. (→ 500–900) | Az Irtis–Isim–Tobol-vidéki szargatkai műveltség kora. Népességében egyre több kutató az ősmagyarokat véli, s feltételezi, hogy itt lehetett a magyar őshaza, ahol az önálló ősmagyar etnikum kialakult. A szargatkaiak is halomsíros temetőket hagytak hátra, egy-egy halom alatt talán családi közösségek nyugszanak. Az előkelő család- vagy nemzetségfő sírját fával bélelték, és gazdag mellékletekkel bocsátották túlvilági útjára az elhunytat. A leggazdagabb temetkezés az Omszk közelében lévő, az időszámításunk kezdete körüli időre keltezhető rozsgyesztvenkai temetőben került elő. Az itt fellelt tárgyak erős déli kapcsolatokra utalnak. A közép-ázsiai szaka, az Urál-vidéki szarmata, majd az ázsiai hun hatás is erősen érezhető a műveltség területén. A lakosság földművelő-állattartó gazdálkodása a déli területeken erős nomád hatásokat mutat (sertést például alig tartottak). A déli területsávban lakók bizonyára áttértek a nomád vagy félnomád állattartásra. (→ 800–600) A késői időszakban a népesség nagy része – főképpen a mozgékonyabb életmódot folytatók – az Urál nyugati oldalára vándoroltak, ahol a kusnarenkovói kultúra létrehozóit láthatjuk bennük. (→ 550–750) | Az Ob alsó szakaszának és mellékfolyóinak tágabb körzetében elkülönített uszty-poluji vaskori régészeti műveltség kora. Az Ob Poluj nevű mellékfolyója torkolatánál feltárt névadó erődített településen földbe mélyített házakat figyeltek meg, de a délebbi területeken felszíni lakóházak is előfordulnak. Maga az uszty-poluji település felhagyása után a környék lakosságának áldozóhelye, szent ligete lett. Igen nagy számban kerültek elő faragott csont- és faeszközök. E művészi faragványok egyrészt a helyi arktikus hagyományokat, másrészt a déli steppei állatstílus jegyeit hordozzák. V. N. Csernyecov feltevése szerint a műveltség halász-vadász népessége két elemből tevődött össze: a helyi uráli nyelvű reliktumnépességből és a Középső-Irtis vidékéről ideköltözött déli jövevény lakosságból. Úgy vélte, hogy e két népelem keveredése nyomán alakult ki az obi-ugorok egy része, főként az osztjákok egyes csoportjai. | A nyugat-szibériai ligetes steppén, a Tobol és bal oldali mellékfolyói (Iszety, Miasz, Uj) mentén létrejött gorohovói régészeti műveltség kora. Népessége ugor nyelvű lehetett, földműveléssel és állattartással foglalkozott. Halottaik sírjai fölé kis földhalmokat emeltek. A műveltség nagyon sok vonásában a szomszédos szargatkai kultúrához hasonló, népessége zömmel a szargatkaiakéba olvad be. | A szarmaták uralma az eurázsiai steppevidék jelentős részén. Történelmüket négy vagy öt fázisra osztja a kutatás. A korai időszakban a dél-Urál-vidéki steppéken, a Volga alsó szakasza mentén és az Azovi-tengertől keletre éltek. Kr. e. 400 és 300 között jelentős tömegeik vándoroltak a Dél-Uráltól a Volgához, majd 300 és 200 között a Fekete-tenger északi partvidékére, ahonnan kiszorították vagy leigázták a szkítákat. A szkítákhoz hasonló nomád életmódot folytattak, hasonlóak voltak fegyvereik, öltözködésük és művészetük is, amely a korban elterjedt, ún. állatstílus egyik változata volt. Az írott források és a feliratokon ránk maradt nevek alapján a két nép nyelve is hasonló, óiráni jellegű volt. Előkelő halottaik sírjai fölé ők is hatalmas földhalmokat emeltek (az eddigi leggazdagabb a Kr. e. 4. századi filippovkai kurgán), de Kelet-Európában már nagyon gyakran a korábbi réz- és bronzkori kurgánokba ásták sírjaikat. Időszámításunk kezdete után több hullámban az Alföldre is beköltöztek (jazigok, roxolánok), itt azonban nomád életmódjuk jelentősen átalakult, a népesség zöme falulakó földművelővé vált. A Dél-Uráltól keletre eső pusztákon élő szarmaták valószínűleg közvetlen szomszédai voltak az ősmagyarságnak, de az is meglehet, hogy a kutatók által szarmatáknak tartott itteni csoportok egy része a nomád ősmagyarság közössége volt. |