A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  A kelet-európai szkíta műveltség kora. (→ 800–600) A minden bizonnyal óiráni nyelvet beszélő szkíták a Fekete-tengertől északra elterülő és a Kubán-vidéki steppéken éltek, de uralmuk alá hajtották a környező népeket is, amelyek szállásterületére is kisebb számban beköltöztek, többek között az Alföldre is. Igen tagolt társadalomban éltek, feltehető, hogy létrejött náluk a nomád típusú államiság is. Fejedelmeik és előkelőik sírjai fölé hatalmas halmokat emeltek (Csertomlik, Szoloha, Tolsztaja Mogila stb.). E rendkívül gazdag mellékletekkel ellátott sírokat általában már a régebbi időkben kirabolták, de még a megmaradt leletek is az ún. állatstílusban fogant szkíta ötvösművészet páratlan gazdagságát szemléltetik. A szkíták ugyan alapvetően nomádok voltak, de számos népcsoportjuk földművelő volt, jelentős mennyiségű gabonát szállítottak a görögöknek. Sok nagy alapterületű, földsáncokkal és árokkal körülvett erődített településük, a Dnyeper torkolatánál pedig valóságos – nomád jegyeket viselő – városuk is volt. Területüket Kr. e. 300 és 200 között a keletről jött szarmaták foglalták el, ezt követően a szkíták nagy része a Krím félsziget steppei területeire menekült, s itt egészen Kr. u. 300-ig fennmaradtak, itteni fővárosuk Neapolis volt. Történelmük, életmódjuk és hitviláguk sok részletét a történetírás atyja, a görög Hérodotosz (kb. Kr. e. 484–426) műve őrizte meg az utókor számára. (A középkorban az európai történetírás egyöntetű felfogása szerint minden keletről jött nép [hunok, avarok, magyarok] Szkítiából indult nyugati vándorútjára. Ezt a nézetet veszi át a magyar Anonymus [→ 1210 körül], Kézai Simon [→ 1282–1285 körül] és a későbbi krónikaírók is. Innen táplálkozott később a magyarok szittya eredetének tudálékos elmélete is, amely a hun eredet mítoszával fonódott egybe.) | A felső-Volga-vidéki ún. djákovói műveltség kora. A textildíszes kerámia kultúrájának (→ 1300/1200–600/500) egyik változataként jön létre, záró szakaszának kora bizonytalan, de valószínű, hogy ez egyes területein különböző időpontokra tehető. Jellemzői a jól védhető pontokon épült erődített települések. Népessége finnugor nyelvű volt, a középkorban kihalt merják és mescserek, valamint néhány kis balti finn nép elődei. | A Volga–Oka–Szura körzetében kialakult gorogyeci régészeti műveltség kora, amely korai fázisában a textildíszes kerámia kultúrájának (→ 1300/1200–600/500) része volt. Állattartó és irtásos-égetéses földműveléssel foglalkozó lakosságának egyik legjellemzőbb kulturális jegye a gyékénydíszes kerámia. A műveltség késői szakaszán figyelhető meg az ősmordvinok, őscseremiszek és a középkorban kihalt muromák elkülönülése. (A cseremiszek kialakulásában azonban a gorogyeciek mellett valószínűleg a Vjátka-vidéki késő azelinói csoportok is részt vettek.) | A Káma folyó tágabb körzetét és a Volga középső vidékének jelentős részét magában foglaló ananyínói műveltség kora, amelyet rokon kultúrák csoportjaként értelmeznek. A helyi bronzkori (főként kazányi, → 1600/1500–800) lakosság utódai és az Urál keleti oldaláról ideköltözött népcsoportok hozták létre. (Ez utóbbiak mongoloid vonásokkal rendelkező elhunytjait lelték meg a lugovói temetőben.) Kr. e. 500 körül a Közép-Volga nyugati területét feladják, ekkor területük a Káma, Vim, Vicsegda völgyére szűkül. Ekkori emlékeik a még differenciálatlan permi finnugor csoport hagyatékai. Népessége állattartással, földműveléssel, vadászattal foglalkozott. (A régebbi magyar szakirodalomban elterjedt nézet volt, hogy az ananyínóiakban az ősmagyarságot láthatjuk. E feltevés azonban ma már egyetlen ponton sem támogatható.) | A Tuvában előkerült két arzsáni sír kora. Mindkettő egy-egy gazdag nomád fejedelem és kísérete temetkezése. Az első sírt – amely a Kr. e. 850 és 700 közé keltezhető – a feltárás előtt már kirabolták, a mintegy száz évvel későbbi második sír azonban érintetlenül került elő. E gazdag sírok igazolják, hogy Belső-Ázsiában jött létre először a kezében óriási vagyont és hatalmat összpontosító nomád elit. Ugyancsak itt jelennek meg először az ún. szkíta állatstílusban fogant művészi tárgyak. Ezért véli úgy több kutató, hogy a szkíta népesség és a szkíta kultúra itt alakult ki, s később innen került Kelet-Európába. (→ 700–200) E felfogás azonban vitatott. | Az eurázsiai steppe és ligetes steppe övezetében kialakul a lovas nomadizmus, a pusztai és hegyi legelőket legjobban hasznosító legeltetési forma. (Előbb a steppei, majd a ligetes területeken.) Lényege, hogy az állatokat a völgyekben vagy a délebbi folyótorkolatokban, védettebb helyeken fekvő, jobbára hosszú életű téli szállások, és az északabbi övezetben vagy a hegyi legelőkön kialakított, ideiglenes nyári szállások közt terelik. Ily módon az állatokat mindig megfelelő legelőkön tartják. E gazdálkodási mód következtében igen nagy mértékben megnőtt az állatállomány, egy-egy nemzetség vagy nagycsalád kezén hatalmas állatvagyon halmozódhatott fel, ami társadalmi rangjukat is megnövelte. (Egyes feltevések szerint már a Kr. e. II. évezredben a nagyállattartó népek is nomád életmódot folytattak, ez azonban egyrészt vitatható, másrészt a korai mozgékony állattartás sok vonásában különbözhetett a későbbi nomadizmustól.) A nomádok a téli szállások környékén mindig műveltek szántóföldeket is, bár a földművelés alárendelt szerepet játszott gazdálkodásukban. Amikor valamely közösség jelentős része nem nomadizál, hanem földet művel, gazdálkodását félnomádnak nevezzük. | A bronzkor végén és a vaskor elején jelentős népmozgás figyelhető meg északról dél felé. Ilyen a krasznoozerói műveltség, amelynek népessége a Középső-Irtisnél, valamint a zavjalovói műveltség népe, amely a novoszibirszki Ob-vidéken telepszik meg. Eredetük az északi Alsó-Ob vidékére, az atlimi kultúra területére vezethető vissza, s az ottani fésűs-gödröcskés és keresztes-gödröcskés edénydíszítés hagyományát hozzák magukkal. E jövevények bizonyára szamojéd nyelvűek lehettek, akik egészen a Szaján–Altáj vidékéig kiterjesztették a szamojédok szállásterületét. Így tehát alighanem revízióra szorul az a korábbi nézet, amely szerint a szamojédok az újkőkor óta a Szaján–Altáj környékén éltek, s innen vándoroltak egyes csoportjaik északra. (A Kr. születése körüli időben még egy újabb szamojéd csoport költözik a Felső-Obhoz, a kulajkai műveltség népessége, amelyben a kutatók mérvadó többsége az ősszölkupokat sejti. → Kr. e. 500–Kr. u. 500) | A bronzkorból a vaskorba való átmenet időszaka Nyugat-Szibériában. A területen feltárt tárgyi emlékek ekkor négy nagyobb kulturális egységre oszlanak: 1. Gamajuni műveltség az Uráltól keletre eső területen (800–600). 2. Krasznoozeroi műveltség az Irtis középső szakasza mentén (900–700). 3. Molcsanovói műveltség a Felső-Ob vidékén, a Csulim, Tom, Narim folyók környékén (900/800–700/600). 4. Zavjalovói műveltség Novoszibirszk körzetében (800– 600). | Nagyjából ugyanebben az időben válik szét a balti finn nyelvközösség is. | A magyar és az obi-ugor (vogul és osztják) nyelvek elválása. (A vogul és az osztják majd csak Kr. u. 1000 körül válik el egymástól.) |