A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  Nyugat-Szibéria késő bronzkora, amely öt régészeti kultúrára tagolódik. 1. Az Uráltól keletre lévő ligetes és tajgai területeken, a Tobol–Irtis–Ob-vidéki ligetes és steppei sávban különítették el a mezsovkai kultúrát. (1000–500); 2. Az Irtis középső szakaszán a közép-irtisi kultúrát (1100–800); 3. Az Ob felső szakaszánál a Tomszk-vidéki Irmeny kultúrát (1000–600); 4. Az Ob északi, alsó szakaszánál az atlimi kultúrát (1100–700); 5. A Jamál-félsziget déli részének műveltségét (1000–700). | Az eurázsiai pásztornépek körében – feltehetően a magyarok elődeit is idesorolhatjuk – megnő a lovaglás szerepe, ami bizonyára újfajta szerszámzat megjelenésével is együtt járt. (Talán ekkoriban kezdték használni a párnanyerget és a hurokkengyelt.) A hadviselésben a korábbi harci szekerek helyét a lovasság veszi át. | A finn–volgai nyelvközösségtől elkülönül a cseremisz nyelv. (Néhány évszázad múlva a mordvin is.) | A Felső-Volga vidékén és ennek tágabb körzetében (Volga–Oka-vidék) a finnugor nyelv kerül(hetett) túlsúlyba. A népesség körében elterjed az ún. textildíszes kerámia. Ez az edénydíszítési eljárás a Baltikumban már a Kr. e. 2000–1500 között megjelent. A kutatás általános feltevése szerint a sokszínű helyi műveltségek (csirkovói, pozdnyakovói, balánovói → 2000–800) lakosságának kulturális integrációs folyamatát tükrözi az azonos edényművességi eljárás elterjedése, amit nagy valószínűséggel etnikai integráció is követett. | Ebben az időszakban a steppei andronovói műveltség (iráni eredetű) népessége az északabbra elterülő területsávba vándorol, ahol a helyi lakossággal– így a finnugor csoportokkal – együtt állattartó-földművelő gazdálkodást alakít ki. A jövevények révén andronovói típusú fémművesség és anyagi kultúra alakul ki. Három nagyobb ilyen kulturális körzet jön létre: a felső-toboli, a felső-Ob-vidéki és Omszktól északra a csernoozerói műveltség. | A nyugat-szibériai andronovói jellegű, ún. andronoid régészeti kultúrák kora. Közös jellemzőjük, hogy területükön meghonosodik az andronovói (→ 1700–800) állattartó– földművelő, fémműves kultúra és ahhoz kötődő életforma. Ennek szembeötlő jele az edényművességben megfigyelhető geometrikus díszítésmód. A kutatók többféle elméletet dolgoztak ki e régészeti műveltségek népi-nyelvi azonosítására. A legmegalapozottabbnak az edénydíszítési mód alapján történő meghatározás tekinthető (M. F. Koszarev). Eszerint a fésűs díszítés az ősi ugorság sajátja volt, s ugor etnikumúnak ítélhető az andronoid cserkaszkuli és az andronovói fjodorovkai műveltség is. A fésűs-gödröcskés ornamentika hagyományát (ún. tari műveltség, Kr. e. 1500–1000) az ősszamojédok őrizték, a férc- és szurkált díszítés alkalmazói népileg jelenleg nem azonosíthatók. Az Ob–Irtis folyóközben a szuzguni és jelovkai műveltség népessége ugor és szamojéd lehetett. | A pozdnyakovói késő bronzkori műveltség kora a Felső-Volga-vidéken. Lakossága főként földműveléssel és állattartással foglalkozott. A déli gerendasírosok jelentős területeket szálltak meg, de az ezredfordulóra elhagyták e vidéket. Hatásuk azonban erősen észlelhető nem csupán a pozdnyakovói fazekasságban és fémművességben, hanem még a temetkezési szokásokban is. (A sírok fölé emelt földhalmok.) | A Káma-vidék késői bronzkora, ahol ekkor honosodik meg a fémművesség (bronzművesség) és a termelő gazdálkodás mindkét ágazata, az állattartás és a földművelés. A bronzöntés meghonosítói egy eddig ismeretlen jövevény (szejma–turbinóinak nevezett → 1600–1400) lakosság lehetett, amely Perm környékén három temetőt hagyott ránk (Turbino I–II, Uszty-Gajva). A sírokban nincs kerámia, ezért a temetők nem hozhatók kapcsolatba a telepekkel. Kr. e. 1400 körül azonban a jövevények (feltehetően hódítók) beolvadtak a helyi népességbe, fémművességi hagyományaik elterjedtek a vidéken. A kialakult, ún. kazányi (vagy maklasejevkai) műveltség lakossága ezután kiterjesztette hatalmát az egész Káma-vidékre és a Közép-Volga-vidék jelentős részére is. A kazányiak fejlett földművelő-állattartó gazdálkodást folytattak, településeiken a főként felszíni lakóházak mellett istállók is találhatók. Fémművességük a szejma–turbinói (→ 1600–1400) hagyományokat folytatta. | A Volga–Oka-vidéken létrejött csirkovói műveltség kora. Kialakulásában jelentős szerepet játszott a keletről jött szejma–turbinói népesség. (Itt került elő a szejmai temető is.) A jövevények – akik a környék fejlett bronzművességének megteremtői voltak – összeolvadtak a helyi (finnugor) lakossággal, s egy idő után nyelvileg és kulturálisan asszimilálódtak, de hagyományaik egy része (fémművesség) tovább élt. Állattartó-földművelő gazdálkodást folytattak. | A szamuszi régészeti műveltség kora. Elterjedési területe: az Irtis és a Felső-Ob közötti tajga déli része és az ettől délebbre húzódó ligetes sáv, nagyjából a mai Omszk és Tomszk között. Itt kerültek elő százszámra azok az öntőformák, amelyekben a Kelet-Európában is elterjedt szejma–turbinói típusú bronztárgyak készültek. (→ 1600–1400) A rosztovkai temetőben pedig maguk a kiváló minőségű és remekül megmunkált tárgyak láttak napvilágot. Az egyik késen remek kis kompozíciót mintáztak meg: a ló vontatta síelő alakját. Így nem kétséges, hogy a kiváló bronzművességet kialakító közösség lótartással, s az alkalmas helyeken az állattartás egyéb formáival is foglalkozott. Aligha kétséges, hogy a kelet-európai szejma–turbinói bronzművesek innen indultak nyugatra. Mivel azonban az európai ilyen típusú bronzleletek régebbiek, minden bizonnyal várható, hogy korábbi szamuszi leletek is előkerülnek majd a jövőben. (Vagy pedig az itteni leletek kormeghatározása kerül majd revízióra.) Népességének nyelve ismeretlen, M. F. Koszarev szerint talán a paleoszibériai ketek nyelvének ősi változatát beszélték. |