A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  Az ún. Szrednyij Sztog rézkori műveltség kora, amely a Don–Donyec–Dnyeper vidékének steppei és ligetes steppei övezetében jött létre, de feltehető, hogy egyes csoportjai a Volgától keletre eső területekre is elvándoroltak. Népessége indoeurópai nyelvű lehetett, állattartással, földműveléssel foglalkoztak. A Dnyeper melletti gyereivkai telepen rendkívül sok lócsontot leltek, s ezekről feltételezték, hogy háziasított lovak maradványai, ám ezt igen sokan kétségbe vonják. Egy megalapozatlan feltevés szerint e műveltség az ősi uráliak hagyatéka lenne, amit az a nyilvánvaló tény is cáfol, hogy utódaikat a biztosan ősiráni gödörsíros népességben láthatjuk. | A legkorábbi edények az Aral-vidéki keltemináriakkal (→ 5000–3000) mutatnak közeli hasonlóságot. A népesség természeti gazdálkodással – halászattal és vadászattal – foglalkozott. Figyelemre méltó, hogy Nyugat-Szibéria újkőkora nem Szibéria keleti területeivel mutat rokonságot, hanem a kelet-európai erdővidék újkőkorával. Ennek egyik fontos jele a fésűs és a fésűs-gödröcskés edénydíszítés elterjedése mindkét területen, ami talán népi és nyelvi rokonsággal magyarázható. | Az Urál hegység keleti sziklafalain kerültek elő a híres uráli sziklarajzok figyelemre méltó művészeti alkotásai. Ezek egyes motívumai feltűnnek a hasonló korú edények palástján és az obi-ugorok díszítőművészetében is, így jól igazolható, hogy e régészeti műveltség a mai finnugorok őseinek tárgyi hagyatéka. | Az Urál hegységhez keletről csatlakozó erdővidék újkőkora. E meglehetősen egységes arculatú régészeti műveltséget a hagyományos időrend alapján három szakaszra tagolta a kutatás. (Korai: 5000/ 4500–3500; középső: 3500–3000; késői: 3000–2500.) Az egykori települések a tavak és kisebb folyók mellett voltak, maradványaik ezért később eltőzegesedtek. Főként a Jekatyerinburgtól nem messze feltárt sigiri és gorbunovói tőzegtelep szolgáltatott igen sok művészi fa- és csontfaragványt – ivócsanakokat, sí- és szántalpakat, evezőket, állat- és emberfigurákat. (→ 8000– 300) | Az időszak az Aral-vidéki kelteminári régészeti műveltség kora, amelynek erős kapcsolatai bizonyíthatóak az Urál-vidéki újkőkori kultúrával (edényművesség, kőeszközök típusai). V. P. Tolsztov és V. N. Csernyecov ennek alapján úgy vélte, hogy az uráli nyelvcsalád népessége innen vándorolt az Urál hegység vidékére. Az igen valószínű feltevés még maradéktalanul nem igazolható, mivel a kulturális hasonlóságok nem csupán vándorlással magyarázhatók. (→ 6000–5000) | A korszak kezdeti szakaszára keltezhető a Volga-vidéken, a névadó város környékére kiterjedő kora rézkori szamarai műveltség, amelynek lakossága már minden bizonnyal háziasította a lovat. (→ 3600–3100) A folyó torkolatvidékéről észak felé egészen a Káma torkolatáig elterjedt középső rézkori hvalinszki kultúra lakossága már biztosan állattartó volt, sírjaikban lóáldozatok maradványait találták. Náluk már a fémművességnek is nyomára akadtak: a környéken előforduló ércből réztárgyakat készítettek. E műveltség népessége – amely minden bizonnyal indoeurópai nyelvet beszélt – bizonyíthatóan kapcsolatot tartott fenn a volga–kámai uráli (finnugor) népcsoportokkal. Valószínűleg ezzel magyarázhatóak a finnugor nyelvekben kimutatható legkorábbi indoeurópai nyelvi hatások. | A dél-Urál-vidéki steppéken ebben az időben már – feltehetően – háziasították a lovat. (G. N. Matjusin feltevése.) Az Urál–Volga vidékén egészen az újkorig nagy számban éltek vadlovak. | A Káma völgyétől északra a hasonló korú zürjénföldi újkőkori műveltség sok vonásában egyezik a kámaival, de jelentős különbségeket is észlelhetünk. Itt – mint korábban is (→ Kr. e. 8000–5000) – érezhető a nyugatabbi területek hatása. | A Káma-vidék újkőkora. A kutatás e korszakot három szakaszra osztja. A kora újkőkori (Borovoje Ozeró-i) időszakra a fésűs edénydíszítés a jellemző; a középső (hutorszkajai) fázisban a fésűs díszítés mellett kiegészítésül gödröcskés benyomatok is feltűnnek a tojás alakú edények palástján. A névadó településen hosszú, több tűzhellyel ellátott házat tártak fel, ami talán egy nagycsalád lakóhelye lehetett. A késői (levsinói) korszakban jelennek meg a lapos aljú edények, amelyek palástját sávokra tagolt, több elemből álló díszítés fedi. | Hajdú Péter elmélete szerint a még nagyjából azonos nyelvet beszélő ősi uráli (finnugor és szamojéd) közösség ekkor az Urál hegység északi részének két oldalán élt, de zömmel a hegységtől keletre. Ez volt az a terület, ahol a szibériai tajgai erdő és az európai lombos erdő találkozott. (A rekonstruált uráli alapnyelvben ugyanis a szibériai tajga minden fájának megvolt a neve, az európai lombos erdő fái közül pedig csupán a szilé.) E felfogás ma már erős korrekcióra szorul, mivel egyrészt a régészek a korszak településeinek többségét nem ezen az északi területen, hanem főként az Urál középső és déli vonulatánál találták meg, másrészt pedig az újabb pollenvizsgálatok jóval nagyobb területre bővítették ki a két erdőfajta találkozásának színterét, főként nyugati és déli irányban. |